ELUANA ESETE

Szeretet vagy erőszak?

"A legfőbb dolog az életben megérteni a fáradozás értelmét, hogy miért a halál a legnagyobb ellensége az életnek és miért a legnagyobb ellensége az életnek, az élni akarás; az öröm legnagyobb ellensége az áldozat… A legnagyobb áldozat a halál" (don Giussani).

Mely társadalom hívja az életet "pokolnak" és a halált "megszabadulásnak"? Hol van a kezdőpontja az őrült észnek, amely képes felmagasztalni jót és rosszat és ennélfogva képtelen valódi néven nevezni a dolgokat?

Eluana táplálásának bejelentett felfüggesztése embergyilkosság. Az ügy annál súlyosabb, mivel hogy megakadályozza a szeretet gyakorlását, mert van, aki ápolja őt és folytatná is ezt a munkát.

Az orvostudomány hosszú története során a keresztény korban teljesedett ki, amikor a "gyógyíthatatlan" betegek ápolása történt, akiket először kiűztek az "egészséges" emberek társadalmából, és hagytak meghalni a város falain kívül, vagy eltávolítottak. Aki velük foglalkozott, kockára tette a saját életét. Ezért aki elkezdte ápolni őket, a saját életénél sokkal nagyobb ok miatt tette azt: ez a másik ember sorsának szenvedélyes szeretete, az ő végtelen értéke, mint a teremtő Isten képmása volt.

Ezért Eluana esete azt sugallja nekünk, hogy amely dogok életünkben felmerülnek nem egyedül csináljuk. Valaki Más akaratából születtünk. Semmivé válnánk, ha Valaki nem szeretne, aki azt mondta: "Még hajszálaitok is meg vannak számlálva". Tagadni ezt az evidenciát előbb-utóbb a valóság tagadását jelentené. Ezért ez a valóság szeretteinkben ölt arcot.

Íme ezért jutunk el a Valaki felfedezéséhez, aki megadja, hogy Eluana jelenléte nem "lelki pótlék", akiben hiszünk. Szükségszerűség mindazok számára, akik értelmük segítségével az okozatot keresik. Ezen felismerés híján lehetetlen átölelni Eluanát és megtapasztalni az áldozatot, amikor elkísérjük őt; sőt lehetőség nyílik meggyilkolni őt és ezt a gesztust jó hiszemű, szerető cselekedetként értelmezni.

A kereszténység pontosan az ember iránti szenvedélyből született meg: Isten emberré lett, hogy válaszoljon a drámai szükségre - amely mindnyájunkat, hívőket és nem hívőket az élet és halál jelentőségére figyelmeztet; Krisztus megkönyörült a mi semmiségünkön olyannyira, hogy életét adta, hogy kihangsúlyozza valamennyiünk értékét, akármilyen élethelyzetben legyünk is.

Szükségünk van Rá, hogy önmagunk lehessünk. És tanulnunk kell, hogy felismerjük őt, hogy élhessünk.

Közösség és Szabadság

2008. November

Megérdemelné a Názáreti irgalmasságát

"A lét az a térség, amit ajándékba kaptunk, és amit értelemmel kell kitölteni mindig és mindenképpen." (Enzo Jannacci, Corriere della Sera, 2009-02-6)

De egy olyan életet, mint Eluanáé, lehet-e értelemmel megtölteni? Van ennek még jelentősége?

Eluana halála nem zárta be a kaput efféle kérdések előtt. Sőt… Nincs vége mindennek, mintha csődbe jutott volna az a remény, amely még életben akarta őt tartani, vagy szabadulás aszerint, aki nem tartotta elviselhetőnek ezt az állapotot. Éppen most a kihívás mindenki számára radikálisabb lett.

Eluana halála arra ösztönöz, hogy, miként mindnyájan azon fáradtunk, hogy értelemmel töltsük meg életét, aki együtt érzett azokkal, akiket közvetlenül sújtott a betegsége, mindenek előtt az apjával.

Amikor a valóság sarokba szorít bennünket, nem képes értelmet adni annak, amire szükségünk van, hogy előbbre jussunk. Mindenekelőtt olyan fájdalmas és igazságtalan dolgok láttán, melyek megváltoztathatatlannak tűnnek és meg nem oldhatók, felmerül a kérdés: mi értelme van? Nem csalódás-e maga az élet is?

Az üresség érzése hatalmába kerít, ha méricskélésre kényszerített értelmünk foglyai maradunk, akik képtelenek vagyunk uralkodni az ellentmondás fölött. Elveszve találjuk magunkat magányosan a tehetetlenségünkkel, azzal a gyanúval a lelkünkben, hogy alapjában minden semmiség.

Képesek vagyunk "értelemmel megtölteni" az életet, amikor Eluana személyével találkozunk? Támogathatjuk-e a szenvedést, amikor az felülmúlja az értelmünlet? Egyedül nem bírjuk megtenni. Kell, hogy találkozzunk valakivel, aki teljes értelmet ad annak az életnek, amit mi üresnek és sivárnak élünk meg.

Krisztust sem kímélte meg a szenvedéstől és gonoszságtól való félelem, mely a halálig tartott. Hogy különb volt nálunk? Hogy erkölcsösebb volt, mint mi? Nem, annyi igaz, hogy a kísértés legrettenetesebb pillanatában kérte, hogy ha lehet, kerülje el a keresztet. Krisztusban szertefoszlott a gyanú, hogy az élet végs? soron bukás: gy?zött az Atyához való ragaszkodása.

XVI. Benedek emlékeztet, hogy ahhoz, hogy reméljen, "az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége van arra a bizonyosságra, amely azt sugallja neki: "Sem halál, sem élet…el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van" (Róm.8,38-39). Ha létezik ez a feltétlen szeretet a maga feltétlen bizonyosságával, akkor - és csakis akkor - lesz az ember "megváltva", bármi is történjen vele bizonyos esetben."

A krisztusi jelenlét az egyetlen dolog, amely értelmet adhat a szenvedésnek és igazságtalanságnak. Felismerni annak pozitív voltát, amely legyőz minden magányt és erőszakot, csakis olyan személyekkel való találkozás által lehetséges, akik bizonyítják, hogy az élet többet ér a betegségnél és halálnál. Ilyenek voltak Eluana számára a nővére, aki annyi ideig ápolta őt, mert - miként Jannacci mondta - "megérdemelné a Názáreti cirógatását, annyira szükségünk volna az ő simogatására", annak az embernek, aki kétezer évvel ezelőtt mondta a naimi özvegyhez fordulva: "asszony, ne sírj! ".

Közösség és Szabadság

2009. Február 10.