Luigi Giussani: A nevelés kockázata

Könyvbemutató
Nyáry Zsigmond gondolatai

Megpróbálom, talán sikerül elmondanom, hogy a könyvet olvasva melyek voltak azok a gondolatok, amik a leginkább rezonáltak a tizenvalahány év alatt szerzett tapasztalataimmal.

Én is azzal kezdem, vagy valami hasonlóval, mint Hoffmann Rózsa, hogy meglehetősen kaotikus viszonyok között létezik manapság egy iskola Magyarországon, meglehetősen kaotikus viszonyok közt működik egy tanárféle ember. Egyfelől nyilván nagyon gyakran szembesül az egész társadalmat jellemző elbizonytalanodással, értékválsággal; másfelől pedig kiszolgáltatott - próbálok finoman fogalmazni - a jelen oktatási irányítás szeszélyes ötleteiből adódó változékony helyzetnek. Talán értik, hogy miről beszélek.

Ezért volt különösen üdítő ez a könyv, mert az emberben föltámad a remény, hogy talán mégiscsak lehet azért a nevelésről értelmes, egybefüggő beszéd, megalapozott tudás - rendszerezve. Tapasztalataim szerint - és Hoffmann Rózsa is valami hasonlót mondott - a tanárok nagy részében (nem tagadom, bennem is) mindig van egy kis gyanakvás, amikor pedagógiai okoskodással közelítenek hozzánk. Sok oka lehet ennek. Az egyik talán az, hogy a ma aktív tanárok nagy része valószínűleg olyan közegben találkozott a pedagógia tudományával, hogy mikor bement az egyetemi előadásra, érezhető volt a konszenzus a teremben - talán az előadó is beletartozott ebbe olykor - hogy ami itt most elhangzik, az sületlenség, butaság, vagy ha valaki keményebben fogalmazott: ez hazugság.

Gondolhatnánk, hogy ez nem olyan nagy baj, mert hát ezt mindenki tudta. Azt gondolom, hogy mégis baj, mert cserébe nem volt más. Aki nem hozott otthonról vagy valahonnan máshonnan valami tágasabb dimenzióról alkotott képet, az nem tudom, hogy a semmin kívül mire támaszkodhatott. A másik pedig, ami miatt ez baj volt, az, hogy ez a kétely kialakult benne: egyáltalán lehetséges-e a nevelésről értelmes, egybefüggő beszéd.

Talán ezekből adódik, hogy manapság egy tanár élete jobbára a küszködés szóval írható le, azt hiszem. De ez a küszködés nagyon szép és heroikus, mélyen emberi tud sokszor lenni.

Egy idős kolléganő jut az eszembe, aki azt mondta: nézd, tulajdonképpen nem nagyon csinálunk mást, mint hogy hányjuk a borsót a falra, és imádkozunk - ezt a szót használta: imádkozunk - hátha valamennyi fönt marad belőle. Ez a könyv erről győzheti meg az embert, hogy talán ennél többről is szó lehet azért.

Az egyik legfontosabb számomra ebből a könyvből az volt, ahogyan Giussani a neveléshez viszonyul. Egyértelmű, hogy számára a nevelés alapgesztusa a felkínálás gesztusa. Javaslatot, hipotézist, munkahipotézist emleget. Egy másik gondolat, ami nagyon mélyen rezonált az én tapasztalataimmal, a közösséget hangsúlyozása. Azt mondja, hogy "minden nevelői vállalkozásban benne kell hogy legyen a közösségi dimenzió". S azt is hozzá teszi, hogy érdekes megfigyelni, hogy a nevelés nagy géniuszai valahogy mindig közösséget teremtettek. S ha jól meggondolja az ember, nagy igazság van ebben, azt hiszem.

A nevelés nem a nevelő erőfeszítéseinek az eredője, hanem egy közös útra való vállalkozás - nevelő és nevelt közös útja. Ezért beszél Giussani kockázatról. Mert aki útra kel, az otthagyja a biztosat, és rábízza magát a másikra, meg talán a Jóistenre; ki van szolgáltatva annak, hogy az út időnként nagyon veszélyes kanyarokat is tehet. Idézem: "Annyira szeretni a szabadságot, hogy vállaljuk a vele járó kockázatot is."

Újabb gondolat: jelentem, örömtelien életszagú és életszerű ez a könyv, bármennyire is nem gyakorlati kézikönyv. Nagyon örültem annak, hogy azokat a vágyakat, amik manapság - nyilván nem csak manapság - eredendően a fiatalokat jellemzik, olykor riasztó szertelenséggel; hogy ezeket a vágyakat nem devianciának tartja, hanem azt mondja, hogy ez a hajtóerő, amit ki kell használni. (Nyilván hozzátehetjük, hogy a fogyasztói társadalom is ezeket a vágyakat lovagolja meg, amikor félre viszi őket; a baj az, hogy sokszor sokkal jobb lovasoknak bizonyulnak, mint mi...)

És itt van, amit az előttem szólók is kiemeltek, a kritikára való hajlam: szintén nem deviancia, hanem az a szükségszerű helyzet, hogy a hagyománynak krízisbe kell kerülnie, problémává kell válnia. Ebből lehet majd aztán tovább építkezni. Giussani nem is egyszerűen csak példaadásról, hanem tanúságtételről beszél. Jelenits tanár úrnak a nagyon szép mondata jutott az eszembe. (Tulajdonképpen, ha a nevelésről csak egy mondatot szabadna mondani, akkor mindig őt kéne idézni.) A mondat úgy hangzik, hogy "nem azzal nevelünk, amit mondunk, hanem azzal, akik vagyunk". Kiválóan pontos.

Ebből adódik az is, hogy nagyon nagy felelősség nyomja olykor a nevelőnek - és ilyen szempontból mindegy, hogy ez tanárember vagy szülő - nagyon nagy felelősség nyomja a vállát. Eszembe jut egy volt diákomnak az édesanyja, aki egy fogadóórán - és ezt nem cinikusan mondta, hanem valami nagyon mély belátással - azt mondta, hogy: "Tudja tanár úr," (10 gyermekes édesanya volt) "nekem sokfelé jártak a gyerekeim, de oda jutottam, hogy ha a diákoknak van egy olyan tanára, akire azt tudják mondani jó szívvel, hogy ezt az embert én tudom követni, akkor a gyerekem már jó helyen van." És ezt nem cinizmusból mondta, hanem sok tapasztalattal a háta mögött, meggyőződéssel.

Utolsó előtti gondolat még: ez a nyomasztó felelősség azért nem biztos, hogy olyan nyomasztó, hogyha elolvassuk azt Giussaninál, hogy a feladat nem az, hogy tökéletesek legyünk. Persze, a tökéletességre kell törekednünk, ez a küldetésünk, de nem ezen áll vagy bukik a dolognak a sikere.

Én egyszer bátorkodtam egy keresztúton azt az állomást, hogy "Jézus harmadszor esik el a kereszttel" úgy bevezetni, hogy Jézus negyedszer indul el a kereszttel. Azt hiszem, ha valamit számon kérnek rajtunk (az egyszerűség kedvéért nevezzük most számonkérésnek, ki tudja persze, mi lesz az...), akkor nem a bukásaink számát, hanem azt, hogy hányszor indultunk el.

Befejezésül pedig kérni szeretném a jelen levőket, hogy sokszor és sokat imádkozzanak azért, ami a másik kockázata a nevelésnek, ami a nevelőt érinti, nevezetesen hogy egy törékeny jószág azért ő is, mert a saját bőrét viszi a vásárra; tehát imádkozzanak azért, hogy legyenek ilyen nevelők, akik az egész személyiségüket odaadják, fölajánlják, "vásárra viszik". S imádkozzanak azért, hogy ebből a vásárra vitt bőrből, ebből ne zsákmányállat prémje legyen.