Az érettség hosszú útja

Luigi Giussani


Feljegyzések Luigi Giussanival történt beszélgetésből a Comunione e Liberazione Festőiskolájában[a]. Milánó, 1972. február 27. Összefoglalás jelent meg a szerző megnevezése nélkül "Litterae Communionis"[b] címen 1972. június 17-én.

1. Mit keresünk
A mozgalom történetének azzal a mozzanatával nézünk ma szembe, amelyben a mozgalom megtapasztalta fennállásának legsúlyosabb megrázkódtatását: a '68-at.

Talán nem szerencsés arra emlékezni, hogy abban az életben, amelyre Ő hív bennünket, Isten csakis azt engedi meg, ami az érettségünkre szolgál, azok érlelődésére, akiket ő hívott meg. Ez érvényes mindenekelőtt az ember életére, de végső soron és mélyebben betekintve az ő Egyháza életére, ezért egyúttal minden közösség életére is, hívják azt családnak vagy egyházi közösségnek a szó tágabb értelmében. Isten csak akkor enged meg velünk bármit is megtörténni, ha az érettségünket, érlelődésünket szolgálja. Sőt mi több, éppen azon képességünknél fogva, amely mindnyájunkban bennünk van csakúgy, mint minden egyházi gyülekezetben (család, közösség, plébánia, Egyház általánosságban), amelynek következtében az érettség irányába mutatónak érezzük azt az utat, amely egyébként akadálynak, zaklatásnak, vagy egyéb nehézségnek látszik, amely az érettség eszközévé és különleges pillanatává képes tenni azt, ami hitigazságnak bizonyul. Nem hiába mondja az Úr, amikor a világ végéről beszél, - viszont a világ vége a minden történelmi fordulóban ott van -, hogy "a rossz sok embert vonzani fog, sok hamis krisztus és hamis próféta támad akkor és sokak szeretete kihűl"[1].

Mondhatjuk, az igazságnak, a tekintélynek és nem kevésbé hitünknek az ismertetőjegye, hogy első helyen tényleg a hit áll-e, vagy inkább egyéb gondjaink állnak; hogy valóban mindent Krisztustól várunk-e, vagy csak azt, amit akarunk, hogy megtegyen; hogy végső soron őt tekintjük-e dolgaink alapjának és védelmezőjének. A lelki fejlődés törvénye, lelki életünknek ez a dinamikus törvénye, melyet most vázoltunk valóban rendkívül fontos mind az egyének, mind a közösség számára; a közösség számára éppúgy, mint az egyén számára. Örök igazság, hogy aki megérti Istent és akarja Istent, minden javára válik; és örök igazság az is, hogy nehézség idején derül ki, hogy akarod-e Istent, vagy nem. Örök dilemma, amely az embernek minden kijelentésében, minden cselekedetében, minden kifejezésében benne rejlik, az alternatíva, amely felfedi a lehetséges kétértelműséget minden emberi elhajlás gyökerében.

A világ egy nagy kétértelműség a nem tiszta lélek számára. Az emberi lélek számára a legnagyobb kísértés a kétértelműség, amely minden más fölött áll. Nem véletlen, hogy Krisztus példabeszédekben beszélt, hogy "nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek"[2]. Az egész világ olyan, mint egy nagy példázat: Istent mutatja, miként a példabeszéd mutatja az értéket, amelyre emlékeztetni akar, hogy "akinek füle van, hallja meg"[3]. A példázat hatására kiderül a szív titkos gondolata. Hogy mit szeret az ember, kiderül a kérdés, a probléma, a kérés, a nehézség következtében.

De ez a strukturális törvény a teremtmény számára, a teremtmény és teremtője közti viszonyt tekintve (magát Isten létét is e kétértelműség kiküszöbölésével észleljük, ragadjuk meg és állítjuk) érvényes mindenféle hiteles vallási tapasztalatra, ennél fogva érvényes mind a keresztény életre, mind az Egyház életére: akkor derül ki, mit akarsz, amikor akadály előtt állsz. Amikor éled a közösséget, alkotod a közösséget, amikor reggeltől estig a közösségért dolgozol, hogy Krisztust akarod-e akkor, hogy Krisztusra figyelsz-e, vagy önmagadra, abban a pillanatban látszik meg, amikor nehézséggel, elutasítással találkozol, amely azt súgná neked, hogy "Hagyd ott őket", vagy azt, hogy "Mit beszéltek nekem idáig? Félrevezettek engem!", esetleg, hogy "Nem értenek, nem értékelnek engem". Kiváltképpen az elutasítás és próba hatására látszik meg, hogy lelki magatartásunk arany-e vagy "pelyva"[4] - Szent Pál hasonlatával élve.

Sürgető volt mindenekelőtt az, amire ma emlékezünk, hogy felidézzük ezt a lelki mércét, ezt az összetéveszthetetlen, precíz lelki szűrőt. Egyébként Krisztus egy másfajta követést kínál nekünk, mert a halálon keresztül, kínszenvedése és halála által láttuk meg hogy Krisztus valóban az Atya Fia: "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd"[5], vagy "beteljesedett"[6], a végsőkig engedelmeskedtem. Hogy mit akarunk, amikor időnket, energiánkat, szívünket, igyekezetünket áldozzuk a mozgalomnak valamilyen hajlam következtében, hogy mindenben Krisztust akarjuk-e, vagy önmagunkat keressük, csak a megpróbáltatás idején derül ki. Hogy ragaszkodom a titkári vagyis egyszerűbb "kétkezi" funkciókhoz magasabb funkciók helyett, azért van, mert ez az a pont, amit állandóan szem előtt kell tartanunk. Ha mi nem tartjuk mindenképpen szem előtt, akkor nem fog sikerülni a legkevésbé sem bűnbánatot gyakorolni (bűnbánat csak ezen a szinten következhet be) másodsorban, amikor bajban vagyunk, mi döntjük, el hogy ekkora baj elégséges-e arra hogy kiemeljen bennünket a kátyúból vagy nem elégséges és továbbra is benne hagyjon minket. Értitek? Tartsuk kezünkben a végső kritériumot, aminek alapján eldönthetjük jó-e vagy sem, amit teszünk!

Hogy Krisztust keressük-e vagy inkább magunkat szeretjük, magunkat állítjuk eléje valamilyen hajlam, befolyás hatására, meglátszik, előbb-utóbb kiderül a megpróbáltatás, a nehézség hatására: amikor nem látjuk többé értelmét, vagy nincs kedvünk ahhoz, amit teszünk. Ekkor jön el a pillanat, amikor a világ csábítása - ördögi természeténél fogva hazug, vonzó köntösben - elénk áll és új alternatívát kínál: "Jobb másként cselekedni, helyesebb a másik" és miként Claudio Chieffo[7] a költeményében Júdásról mondja, hogy elárulva érezzük magunkat az által, akiért életünket áldoztuk. Miközben nem őérte áldoztuk életünket, hanem magunkért, önszeretetünkért. Mindazonáltal csak ez a megjegyzés világíthatja meg számunkra, mi történt.

2. A történet főbb tényezői
Amiről most beszélek, példázatos, tárgyilagos, vázlatos, amit tapasztalataitokkal ti is kibővíthettek. Elmondom mindenek előtt, hogy az írás szerint, ami eljutott hozzátok, melyek a legfeltűnőbb, legvilágosabb tényezők, melyek évek után szemünkbe tűnnek, a felszínre törnek, emlékeztetnek az elmúlt jelenségre, különös tekintettel arra a hatásra, amit kifejtett. Hiszem, hogy az írásban felsorolt tényezők ismétlődnek.

a) A vitatott jelenség létrejötte tanulmányi szinten megdöbbentett, mindenekelőtt a dolgok hitelességének sürgető felvetése folytán, amit általános értelemben kiváltott. Az első tényező, amely megdöbbentett, az élet nagyobb hitelességének alapvető jellege volt. Hangsúlyozom, ez vonatkozik mind a közéletre, mind a társadalmi életre. Egy ilyen megjegyzés nem születhetett meg másért, csakis azért, hogy hasonló vádaskodásra és hasonló követelésre sarkalljon, vagyis nyugtalanságot keltsen. Az emberi nyugtalanságot pedig mindig az sugallja, hogy szükség van tekintélyre, a nélkülözést és az egyenlőtlenséget mindig a hazugság gerjeszti, amely befészkeli magát valamiképpen az ember alapmagatartásába. A tekintély sürgető szükségességét a társadalmi életben, a társadalmi élet különböző formáit öltve csak a nyugtalanság kényszeríthette ránk, amely magával vonta az emberi személy kutatását is egy személyes tekintély után. Hiszem, hogy a munka a társadalom teljes átalakítását eredményezi - hogy a társadalom arculata hitelesebb, emberibb legyen - ne feledjük: tartsuk szem előtt szüntelen, hogy Isten kihívásképpen mit küld nekünk éppen a világ közvetítésével a tunyaságunk és restségünk miatt. Az Egyház történetében mindig ez volt: éppen a világi tevékenység - amely pártoskodva, részrehajlóan kihangsúlyozza az élet sürgetését, valamely dimenzióját - növeli a tudatosságot, a krízisveszélyt és az értelem használatát a hiteles keresztény nép körében. Isten felhasználja mindazt, ami történik. Emlékezzetek az előfeltételezésre: mindazt, ami történik, Isten felhasználja azok érlelésére, akiket magának kiválasztott. És ilyen hitelességet találhatunk, utunknak egy bizonyos pontján, az út szélén azokban, akikben nem volt meg az a kegyelem, amely bennünk megvolt. Isten ekképpen büntet minket, bünteti önző szeretetünket. De Isten azokat fenyíti, akiket szeret, hogy megtisztítsa őket - azt mondja még a Szentírás: "Akiket szeretek, megfenyítem"[8].

b) Második tényező, világos és példa értékű azt felidézve, ami történt. A cél a társadalom átgyúrása, a tekintély megerősítésére volt a kétértelműség, a hazugság, a képmutatás helyett, amelyből kinőtt. A javaslat alapvetően és egyetemesen úgy szólt, mint a múlt lerombolásának szükségessége, a múlt gyűlölete, ellenségeskedés a múlttal szemben, a múlt tagadása - legalábbis annak elfeledtetése, elutasítása, amely szinte ugyanaz. A múlt elfelejtése mindig szembeszegülést jelent a múlttal, mert a múlt egy kicsit mindig sürget, kínálja magát: a semmivel egyenértékű volna, ha nem kínálná magát a jelennek. A múlt, mint olyan, kínálja magát annak, aki a jelenben él, kopogtat az ajtaján, mivel a múltból születünk (ezért az anya elfelejtése nem más, mint ellenszegülés az anyának).

Ez nyilvánvaló, hogy nem érinti új megfogalmazások szükségességét. Számunkra ebben az a döntő tényező, hogy az arc mennyire megváltozott - tekintettel mindenek fölött a belső történésekre - a múlt tagadása, a múlttal való szembenállás. Az rombolás, a forradalom: vagyis rombolás, a világforradalom fogalma szükségszerűen azonosul a múlt ellen indított háborúval.[c]

Világos, hogy hasonló viselkedés, hasonló magatartás, alapvető tapasztalatlanságban gyökerezik: ez Ádám alapvető naivitása, amikor azt hitte, hogy ha eszik a tiltott gyümölcsből, képessé válik a jó és rossz tudást megszerezni. Összességében miként naivitás önmagamat "minden dolog mértékévé"[d] tenni, úgy emberi naivitás azt mondani, hogy "most jövök én, és helyükre teszem a dolgokat". Amint naivitás az embert minden dolog mértékévé tenni, úgy naivitás az önszeretet is. Naivitás technikai szempontból; erkölcsi szempontból pedig bűn, hazugság, ördögiesség - emlékezzünk csak a Biblia első oldalaira.

Micsoda világfájdalom! Micsoda levertséget éreztünk hirtelen, és ahogy múltak az évek ez egyre romlott. Micsoda levertséget éreztünk hirtelen, amikor a társadalmat akartuk átgyúrni. Sokan érezték ezt közülünk, akik közvetlenül nem osztoztak a problémánkban. Kilátásba helyezve a társadalomi változásokat az a kérdés fogalmazódott meg lelkünkben, hogy miért vagyunk meglepődve a sürgetéstől, a változás igyekezetétől a remény közepette, amely nem ismeri ezeket a problémákat, felkészületlen ezekre a problémákra, egy másik - a problémákat megelőző alapvetőbb - szinten de a kulturális elhajlás még félszeg, nem tudatos (találkozásokban és összeütközésekben fejti ki teljes hatását). Ez tehát félénk és érdeklődő, végső soron tiszteletteljes kérdés volt, hogy eközben elkészültek a különbségek óvatosan (ki, mit bírt változtatni, kinek volt mondanivalója?). Mindenképpen volt egy alapvetően tiszteletreméltó nagy kérdőjel, nagy homály az eseménnyel kapcsolatban. De a levertség azonnal erőt vett rajtunk, amikor a tekintély sürgetésére láttuk azt a fajta kapcsolatot, amely hirdette magát, amely nyilvánvalóvá vált, fiúk és lányok között, amiért is ez bizonyosan - az etnológusok számára is úgy tűnik - jellegzetes pont, aminek alapján egy nép vagy kor erkölcse felbecsülhető. És valóban, ez a pont az egyik legjellemzőbb tulajdonság, ami által egy személy vagy helyzet erkölcsi nagysága leginkább kitűnik. És most természetesen az ítélet-, és fogalomalkotásról beszélek. Fogalmilag a követett tekintély alkotta meg a szabados életmódot, hozta létre a "szabad szerelem" fogalmát, amely semmi irigyelni valót nem hordoz a polgári társadalom legmélyebb és legzüllöttebb időszakában, mindazonáltal gyümölcse a múlttal való szembenállásnak, a múlttal szembeni reakciónak, az "itt jövök én"-nek; ezért amit én kipróbálok, amit én érzek, az volt igazán eredeti, az volt igazán tiszta; az emberiség aranykora.

3. Az útvesztő
Nekem úgy tűnik, ez volt a kettős tényező, amely szemünkbe ötlik az akkori helyzettel kapcsolatban. Hogyan vallotta be a bűnt a mozgalom, az akkori uralkodó formáiban: Tanuló Ifjúság[e] és Dolgozó Ifjúság?[f]?

Volt ott egy félresiklás - amint az imént említettem -, amely azt jellemezte, aki menet közben megélte az alapvető tapasztalatot, miközben olyan események történtek, melyek irányváltást, fordulatot, újraértelmezést sürgettek és azt a döntést, amelynek szintjén még nincs saját tapasztalat, saját életpálya, saját út; a saját életvitel még nem alakult ki. És mint amikor egy ostromlott város háborúra, védekezésre készül, a völgyekbe indul, stb. de az ellenség a vártnál három nappal korábban rajtuk üt. Lehetetlen, hogy - eltekintve, hogy noha a gondolatok érettek és világosak, hogy az emberek általában jól teszik a dolgukat - a város ilyen esetben ne essen pánikba.

Volt itt egy tévedés: ez a beszéd szeretné jótékonyan erősíteni a történteket; általános eltévelyedés. Az eltévedés nem volt általános, csak részleges, de mindenkit érintett. Ragaszkodom ehhez a kifejezéshez, amely jótékony visszafogottságot ad, ragaszkodom ehhez a jóindulatú magyarázathoz azzal kapcsolatban, ami történt.

Egyrészt ezt az eltévelyedést hamarosan erőteljesen leküzdöttük. Hogyan? Engedtük, hogy hatalmába kerítsen bennünket a lelkesedés azáltal, hogy helyesen tekintettünk a történésekre. Másrészt az eltévelyedés ellankasztott. Mi lassítja le végső soron a félresiklást? Az életmód, a hajlam, az elhibázott módszer felismerése, amellyel az esemény elemi módon törekszik megváltoztatni a dolgokat. Mit jelent az elhibázott módszer? Talán túl korai ezt mondani, mondjuk tehát, hogy a módszer még nem volt megfelelő arra, amire ki lett fejlesztve, a dolgok megformálása nem illeszkedett a mi történetünkhöz.

Az első esetben az eltévelyedést erőteljes szakítással és beavatkozással, munkával, cselekvéssel, - használjuk a keresztény kifejezést szentségtörő módon - "megtestesülés"-sel küzdöttük le (szentségtörő a keresztény számára a világnak nem Krisztus misztériuma szerinti használata). Az eltévelyedést erőteljes szakítással és beavatkozással küzdöttük le, ahogyan a jelenség belső természete sugallta, ahogyan a tekintély akarata hirdette, ahogyan a tekintéllyel nem rendelkező vádolt, stb.

Nem lehet ugyanis hirtelen elszakadni mindattól a múlttól, amelyhez teljes szívvel önkéntesen csatlakoztunk - bármit is mondhatnak és mondjanak róla - ehhez a múlthoz csatlakoztunk teljes szívvel és lelkesedve. Nem lehet egy csapásra szakítani. Ezért következett az átmenet egyik struktúráról a másikra, azért ment végbe, hogy elkerülje a megaláztatást, a súlyos megrázkódtatást, melyet az elfogadott értékek elárulásának érzése kiváltott, hogy ezzel csökkenti a konfrontációt és törekszik elterelni a vitát, és megtapasztalni azt, amiben korábban része volt: "csorbítani - ahogyan a kiosztott lapon látjátok - a krisztusi Esemény történelmi-társadalmi horderejét". Lecsökkent, kiüresedett a krisztusi Esemény történelmi mélysége. Az átmenet az egyik vitatkozási formából egy másik vitatkozási formába igyekezett úgy "manipulálni" az első formát, hogy ne viselje el a megrázkódtatást, amit az értékek elárulásának érzése váltott ki, megpróbálta úgy értelmezni az elsőt, hogy közben minimalizálta a történelmi fontosságát, "felhígítva", mindinkább kiüresítve, mint történelmi eseményt, eltérítve azt egy tisztán eszkatológikus értelmezés irányába, ennélfogva elszakítva a világtól és az élettől.

Talán a lapon használt csorbítás kifejezés a leghelyesebb: jelenti a Jelenlét hatásának, a krisztusi Eseménynek a csorbítását. Megkísért minket a krisztusi Esemény liturgiává, szentséggé való átszabása, amely pedig az egész keresztény közösség életének a szegletköve és gyökere (Krisztus halála és feltámadása, második eljövetelének elővételezése: a természetfelettit a teljes életünk gyökerének ismerjük el!). De éppen, mivel a szentségek a keresztény lét, a megújult világ forrását alkotják, a megújult világ, megújult lét forrását, éppen ezért a tettek - emberileg, társadalmilag, történelmileg úgyszólván - különösebbek, furcsábbak a megszokott dolgok észleléséhez, a szokásos tevékenységhez képest. A szentségeket tehát lényegi eszkatológikus vonatkozásuk, eszkatológikus előkészületük szerint kell elgondolni, megélni, de ez az előkészület, ez a vonatkozás teljesen kiüresedtek jelen tartalmukból.

Az a csorbítás, ahogyan felfogtuk a krisztusi Eseményt, elkerülhetetlenül magában hordozta a végső kettősséget, mint jelenlétet a világban. Azt a kettősséget, melynek egyik tényezője - a magyarázó és végső soron üdvözítő elem -, melyet természetfölöttinek, a jelenben bekövetkezőnek vallunk, anélkül hogy kihatása lenne a jelenre, anélkül hogy ítéletet hozhatna a történelmi jelen fölött, anélkül hogy a történelmi jelent szándékában állna megváltoztatni, anélkül hogy segítené a jelent, hacsak nem tisztán moralizáló értelemben véve cselekvésre buzdítással: "Foglald el magad". Hátra van még egy határozatlan cselekvésre buzdítás, erkölcsi figyelmeztetés a szó tágabb értelmében: "Foglalkozz a világgal"; és ha egyszer megmondtam, elhagylak! Másrészt vannak evilági sürgetések, melyek fontosak és kényszerítő hatásúak, melyeket ösztönöd, vérmérsékleted, szemléletmódod, felfogásod, elemzésed, elvi felfogásod, és gyakorlati hevességed mértéke szerint közelítesz meg.

4. A krisztusi Esemény korlátozása
Melyek voltak a felmérhetetlen következményei a mozgalom nagy része által felvett magatartásnak a most szóban forgó korszakban?

a) Először is, amint a lapon írva van: "A keresztény tevékenység hatékonysági felfogása moralista hangsúllyal". Több ez, mint hangsúly: az egész degradálása moralizmussá! Ezek után miért maradjunk meg mégis kereszténynek? Mert a kereszténység cselekvésre, munkára késztet és ennyi! Amikor apád és anyád azt mondják: "Bátorság nézd, ezt meg kell tenned!"; és ebbe a dologba neked egyedül kell belefognod, mintha ők ott sem lennének (viszont: "Veletek leszek a világ végezetéig"[9], mondja Jézus). Létezik a megtestesülésnek egyfajta felfogása, amelyben a keresztény tényleg kétfelé szakad, kétfelé válik. Esetlegesen, történelmi szemszögből nézve a kereszténynek csak olyan mértékben van joga megtalálni helyét a világban, amekkora mértékben világi tevékenységével részt vesz abban: ez az etikus kereszténység, a keresztény etika, a keresztény magatartás, amely a keresztény létet azonosítja a világi munkával. Számára a keresztény lét a világban annyi, mint törődni a társadalom peremére szorultakkal, a szegényekkel, az alacsony bérből élőkkel, az igazságtalansággal a munka világában: ez a keresztény lét lefokozása hatékonysági moralizmussá.

Emlékszem azonban, amikor ő Katolikus Egyetemen kívül, a volt giessinói megbízott, azt mondta nekem, amit egy kicsit gúnyolódásnak vettem, - gyakran találkoztunk a Katolikus Egyetemen és mindig jópofák voltunk, egymás ellenében, komolyan, de nevetve; ez úttal azonban nem nevetett: "Nézd, megkérdezem magamtól, miért maradjak keresztény"? "Nos, válaszolom én, kereszténynek lenni annyit tesz, hogy ugyanazt teszed, mint eddig! Azt tanították neked mások, hogy te is ezt tedd; de ők sokkal derekabbak nálunk, ezért nem értem, miért nem azonosulsz velük". Most világosnak tűnik, hogy a keresztény lét nem ülősztrájk a Katolikus Egyetem előtt (mert hogy a keresztény tevékenység ezt is sugallhatná, de a kereszténység nem ez!), jóllehet akkor, a tévedés közepette sem az volt.

Vagyis mindenek előtt hatékonysági koncepció volt. Ahogy az évek múltak, aki ezen az úton haladt és keresztény maradt, fiziológiailag érzékeny lett a dualizmusra, az elszakadásra. Esetleg "baloldali Keresztény Demokráciát" alkotnak, de a krisztusi Eseménynek semmi köze ahhoz, amit művelnek: újra tömörülnek a háború utáni Keresztény Demokrácia köré, azonosulnak ugyanazzal a gondolkodásmóddal, ugyanazzal a lelki magatartással.

b) Második következmény - ez a legsúlyosabb. Képtelenek kulturális szintre emelni a vitatkozást, a saját keresztény tapasztalatot arra a szintre fejleszteni, hogy általa szisztematikus és kritikus ítéletet lehessen alkotni, és cselekvésre ösztönözzön. A keresztény tapasztalat zsákutcába jut ahelyett, hogy erejét kifejtené a világra, mert a tapasztalat csak abban a mértékben hat a világra, amekkorában kulturálisan kifejezésre jut (amely nem jelenti azt a mértéket, amelyben egyetemes lesz: nem erről van szó!). Kulturális kifejeződés ítélkezést, rendszeres ítéletalkotást jelent a világról, a világiasságról, a történelmi esetlegességről, vagyis világias programokról és cselekedetekről.

A tapasztalatnak, amely nem ér el idáig, nincs arca, nincs történelemképe; nincs arca és ezért tud fennmaradni sokáig "történelem előtti" korszakokban de csak oly mértékben, ahogyan a társadalom, az emberi élet besűrűsödik a kapcsolatokba, sürög-forog ezen tapasztalattal ellentétben, amely lassan eltűnik, a környezet nyomására elidegenedik. És éppen ezt a sorsot próbálta elviselni annyi családunk (nem nevezem meg őket): ezek a csoportalakítási kísérletek nem váltak "elfogadottá". Kezdenek tapasztalatszerzéssé válni annyira, amennyire kultúrát közvetítenek, kritikus és rendszerezett ítéletet hoznak, vagyis programot sugallnak, és ehhez cselekvési formát választanak. És ez nem következhet be, ha csak egy kis csoport akar önhatalmúlag cselekedni, miként az ilyen kis csoportok mindig is próbáltak működni. Ha egy kis csoport valóban képes lenne önhatalmúlag cselekedni, kapcsolatok szálaival szőné át az egész mozgalmat - kérdés, hogy erre vágyunk-e -, jótékony hatással lenne-e a mozgalom sorsára.

A második következmény, hogy képtelenek kulturális szintre emelni a vitatkozást, és ezért az előző megállapítás folyományaként képtelenek a jelen helyzet egységes megítélésére. És csak a kulturális kifejeződés indul ki egységes tapasztalatból, amely képessé tesz a helyzet egységes megítélésére. Viszont - amint az Ezópuszi mese a savanyú szőlőről és a farkasról mondja - odáig mentek (a Tanuló Ifjúságról és Dolgozó Ifjúságról van szó), hogy normálisnak állították be a magatartásbeli eltéréseket élethelyzetekben, aztán szervezetileg, a hatalmat kezükbe véve, bizonyos elhajlást rájuk kényszerítettek. Ezért elvileg felértékelődik a megosztás, a végtelenül sokféle megítélés és magatartás: "Szabadok vagyunk, ezért az egyik jobbra húz, a másik balra", de ha valaki kijelenti, hogy nem szélsőbalos, akkor azt kizárják a ringből, esetleg meglincselik (ugyanis még nem érkezett el a pillanat); ha nem fizikailag, akkor meglincselik erkölcsileg.

Ezért történt a megosztás a világgal szemben a maga esetleges sürgősségében, a maga esetleges nélkülözésében, rettenetes megosztás, amely még egyszer, még inkább erejét veszi a krisztusi Esemény melletti tanúságtevésnek a világ előtt. A tanúságtevés a keresztény Eseményről a világ előtt valójában abban áll, hogy a jelenlétnek szüksége van a világra: a krisztusi Esemény jelenlétének szüksége van a világra, de nincs szüksége a keresztények jelenlétére a "vörös zászló" alatti tüntetéseken.

c) Harmadik következmény: a tekintélynek, a tekintély megtapasztalásának elvi és gyakorlati lebecsülése. Lássátok be, hogy nem létezik rendszeres cselekvés, rendszerezett gondolat tanítványi lét nélkül! Ezért két eset van: vagy elismered az adott tekintélyt, vagy magadnak választasz tekintélyt; a tekintély vagy kegyelme a múltadnak, Isten a kegyelem a te múltadban, vagy magad választod a tekintélyt. Az egykori (néhányuk ma is él) vezetők nevét, papokét és egyéb vezetőkét - miként régen -, arra használták, hogy általuk hitelesítsék a történteket. Minden esetre a krisztusi Esemény - ismétlem - a Krisztus által teremtett tekintélyi funkció az a geometriai hely, ahol a Misztérium megőrződik, az a hely, ahol a Misztérium felismerése és elismerése dokumentált, garantált, igazolt. Hiszem, hogy kevés olyan ember van, mint mi, aki kénytelen ismételgetni ezeket a dolgokat szinte dühödten, annyira szenved tőlük. Kár, hogy nincs köztünk, aki ezt megfelelőbben ki tudná fejezni! És nem tudom, hogy ez éppenséggel a végső szempontja-e a lustaságnak, a hanyagságnak, az ösztönösségnek, amely által elmozdulunk a holtpontról, és nem engedi meg, hogy kedvünk szerint jelöljük ki a hierarchiát, amely alkalmasabb a feladatok ellátására, melyeket nekünk kellene elvállalni a kapott karizmáink szerint. Akkor az általános tévelygés közepette konkrétan, történelmileg az első magatartásforma uralkodott a Tanuló Ifjúságban és a Dolgozó Ifjúságban, (a Dolgozó Ifjúságban minőségileg is száz százalékig; a Tanuló Ifjúságban viszont minőségileg nem, mennyiségileg többségben volt, de nem túlnyomóan; ezért a Tanuló Ifjúság természetét az életvitel módját tekintve ez uralta) a zsákutca leküzdése olyan volt, mint fejesugrás, a világba. A saját történetük, az értékeik jelentősen lecsökkentek, a lehető legelvontabb módon az élet szemszögéből kezdték értelmezni, száműzték és kigolyózták annak lehetőségét, amely révén hatással lehettek volna a történelmi folyamatra, vagyis a megtestesülésre. A krisztusi Eseménynek elvették a mélységét (ismétlem, ez a helyes kifejezés). Ebből következett az a kettősség, amelyből megmaradt, meg kellett, hogy maradjon keresztény környezetben a kettősség a küszöbönálló ég és a föld között, amely haladt a maga útján, saját cél felé. Az Egyháztörténet szemszögéből nézve ez - lényegi, igazi és tiszta értelemben véve - protestáns magatartás volt. A világias teológia, amely mélyen áthatotta a katolikus klérus fiatalabb és aktívabb tagjait, vagyis a fiatalokat, akik köréjük gyűltek, végső soron nem magyarázható - szándékosság hiányával, sem pedig összefüggő megvalósítással, hanem kulturális szemszögből - nem tekinthető és nem értékelhető az én megítélésem szerint csakis hiteles, tiszta, ortodox protestáns - nevezzük így - Karl Barth-i kategóriával.

5. A párbeszéd mellőzése
Két-három fontos következményt kell kiemelni; a megjegyzések súlyát nem a történelem elemzésének szeretete diktálja, hanem az a tény, hogy ez a dialektika mindig jelen lesz; kisebb vagy nagyobb lesz a megrázkódtatás, a próbatétel, ez a kísérlet, mindig elkísér minket. Első a keresztény erkölcsi elköteleződés hatékonysági felfogása: a világ éhségével szemben a ti feladatotok annak elemzése, a válaszadás elmélete és az ezen elmélet szerinti válasz. Mindez emberi mérték szerint játszódik le, Krisztus nem számít, csak egy bizonyos szinten a tér-időn túl, mint erkölcsi sugallat, aki a tér-időn túl van, "transzcendens". Második dolog, hogy képtelenek kultúrált módon vitatkozni, mert a kultúrált vita kulcspontja a marxista elemzés, vagy marxista elmélet, vagyis profán elemzés és profanizált elmélet. Az alapul szolgáló kulturális vitának a kulcspontja a világi tapasztalat és nem a keresztény tapasztalat, ennél fogva a véleménykülönbségek és közeledések elvi megalapozása, túlmagasztalása és idealizálása, miként a Tanuló Ifjúság életpályája gyakorlatilag, szervezetileg, "egységes" irányvonal mentén sorakozik fel. A harmadik dolog a tekintély elvi és gyakorlati alábecsülése, mivel a tekintély garantálja a keresztény tapasztalat hitelességét. A hozzám eljuttatok hozzászólásokban sok bizonyítékot találhatnánk akár az igazi tekintély utáni vágy erőteljes lendületére, akár a saját történelem által tanúsított átmenetre. Egy akkori - a Tanuló Ifjúság által szerkesztett - újságban olvashatunk ide vonatkozó részleteket.

"Mi is elkezdtük az iskolaévet, mindnyájan teljes igyekezettel elkezdtük az első három hónapot elidegenedve az iskola valós állapotától, bár félénken dadogtuk, hogy szükség volna nagyobb részvételre a környezetben. De mindez kizárólag a mi kezdeményezésünkre, a mi javaslatunkra véglegesült." Elég volna csak ezt a részt elemezni, hogy az akkori kérdésnek a végére járjunk. Világos volt az is, hogy ezt a bajt csak az érzékelte, aki energikus, eleven volt, nem a pipogya. De mindenek előtt látjátok, mennyire elmaradt a mozgalom vitája, a vita a Tanuló Ifjúság történetéről? Teljesen abbamaradt A keresztény módszertani megjegyzések. A keresztény módszertani megjegyzések[10] előzménye - sarkpontja a mi álláspontunknak is - nem létezett többé, nem vették figyelembe.

"Mi is elkezdtük az iskolaévet, mindnyájan teljes igyekezettel elkezdtük az első három hónapot". Akkoriban tényleg voltak rendkívül vakmerő, határozott emberek, akik nem A keresztény módszertani megjegyzések, vagy a Keresztény tapasztalat nyomai[11] szövegéhez ragaszkodtak (kivéve néhány részlet a zöld könyvből, ahol szó volt elhatározásról[12], az elhatározás globalitásáról), hanem a González-Ruiz, A kereszténység nem humanizmus[13], stb. szövegeihez. Alapjában véve megpróbáltatás idején (van egy másik verziója annak, amit korábban előzményként említettem) derül csak ki, mi mellett döntöttünk: mindig másként döntünk, amikor valamely kérdésben vagy probléma megoldásában "egy helyben" topogunk.

A Tanuló Ifjúság az akkori állapotában jobbnak látta meghátrálni - ahogyan tette is ezt -, merthogy abbamaradt a párbeszéd. Meglehet, hogy az akkori vezetőségi körökben fel sem fogták; akkor már biztosan nem volt kéznél a javasolt és felhasznált kulturális eszköz. És valóban, észrevehető volt a hatékonyságra törekvés a '68-as megszállás előtt is, amely bajt hozott, amennyiben bizonyos fokig objektíven szemlélte a dolgokat, tudatában a párbeszédnek, amely mindig is folyt. És még a kulturális kifejeződés jelensége folyamatban volt tapasztalt kutatásként, összeszedve mindazt, amiről beszéltek, és nem a dolgok elmélyítése, támadás a dolgok ellen, az egyéni tapasztalatnak köszönhető belátás. Olyan volt, mint egy ostromlott és elfoglalt város, mert nem védték a külső sáncokat: eltávolították az őrszemeket, az éberség eltávolítása a külső sáncokról a párbeszéd eltávolításával egyenértékű.

De ezt sem lehet megérteni, ha nem azonosulunk a dolog "miért"-jével, és a "miért" végső soron az a nehézség, hogy a keresztény párbeszédnek, a keresztény tapasztalatnak meg kell érnie. Amennyiben ezt nem tartjuk szem előtt - leszámítva, hogy megbotránkozunk, és rosszul ítéljük régi barátainkat -, azt kockáztatjuk, hogy kudarcot vallunk a jelenben. A türelmetlenség nem az utolsó csapda, hanem az első. A keresztény tapasztalat - gondoljátok el - megváltoztatja a világot; azáltal, hogy törekszik azt megváltoztatni, megváltoztatja a történelem egész menetét. Meglepő hasonlóság: a keresztény tapasztalat megváltoztatja az életemet, de szükséges hozzá a létezés folyamata is; megváltoztatja csoportjainkat, közösségeinket, de szükséges hozzá a csoportok teljes életútja. És a teljes életút szükséges.

A keresztény remény összességében nem csillapítja az ember mohó, törtetési vágyát, a hirtelen bírvágyát, mert ez a farizeusok kísértése, akik mondták Jézusnak: "Tégy csodát, ahogyan kívánjuk, küldj mennykövet az égből. Küldj villámot az égből, akkor majd hiszünk neked[14]. Biztosították maguknak a csodát, ahogyan szerették volna: ha Krisztus az ő kívánságuk szerint közeledett volna hozzájuk, akkor hittek volna neki. Ez igazából a pathos, amely az akkori kor drámája, egyben a mai kor bizonytalansága, szomorúsága, fáradtsága és kételkedése.

Az ember ebben a pillanatban érti meg, fogja fel, mit jelent a hit - hinni, hinni Őbenne -, hitelt adni a krisztusi Eseménynek. Ezért vannak pillanatok, amikor ez azt jelenti, hogy meghalni önmagunknak, szó szerint azt jelenti, hogy meghalunk magunknak. Az idevonatkozó részlet a következő: "Kezdetben azon kaptuk magunkat, hogy szinte semmit sem tudunk és nincs mondanivalónk". Értitek, mit jelent ez a mondat? Ezt ugyanaz mondta, aki előbbi kijelentést: "De mindez kizárólag a mi kezdeményezésünkre és javaslatunkra lett tökéletes". Elfogadtuk a vádat, amit érezésünk szerint felhoznak ellenünk: hogy mi csak a "saját dolgunket" erőltetjük. Igaz, mi a Krisztusi eseményt, az Egyházat akarjuk erősíteni pontosan, mert az Egyház a világ megváltásáért él.

"Nem volt mit mondanunk": minthogy a múlt történései, minthogy a kereszténység, a keresztény közösség iránti elköteleződés nem jogosít fel arra, hogy professzoraink ellen forduljunk ravaszul, miként a marxisták mondták: "Látod? Elárultak minket". Az énekben Júdás ezt mondja: "Nem a harminc dénárért tettem, hanem abban a reményben, amit azon a napon ébresztett bennem"[15]. De reménykedtünk a rendszabállyal kapcsolatban is! "Kapcsolatba kerültünk személyekkel és csoportokkal, akik ellenállást tapasztaltak az iskolában, hogy tisztázzák a problémát tanúságtételükön és munkájukon keresztül". Ez minden. A csonkítás már folyamatban volt. A csonkítás már megtörtént, amint látható a Michelaccio cikkében - az akkori Michelaccioéban, figyeljünk csak -, hogy egyetlen problémaként a demokráciát említi. Minden lassan haladt, kísérletképpen a demokrácia jegyében egyenletesen, de a probléma az, amit az imént említettünk. Mekkora különbség van a szociális tevékenységgel azonosított kereszténység (minként katolikus-marxista csoportokban manapság tapasztalható) és - módszereit tekintve - e mondatok, e magatartás között? Vigyázzatok, kérlek, hogy gyülekezeteink legfeltűnőbb arca, csoportjaink legélénkebb arca - az emberi energia mércéje szerint legélénkebb - túlélje ezt a kísértést. Felolvasok egy utolsó mondatot: "a legsúlyosabb problémánk a beilleszkedés a társadalomba". Van kétértelműség ezekben a mondatokban, amint hangzanak; de a kocka már el van vetve, ami ezután következik, az ellentmond minden eddigi párbeszédnek.

6. Hűség a saját múltunkhoz

Ez a diagnózisunk harmadik eleme. Az általános eltévelyedésben a Tanuló Ifjúság nagy része, pardon, a Tanuló Ifjúság egy része első egyetemistáinkkal és első felnőttjeinkkel együtt (első egyetemistáink és első felnőttjeink szinte valamennyien) kővé meredtek, megdermedtek, ledöbbentek a helyzet láttán. Egy dolog azonban nyomban kiderült, legalábbis sokak számára: hűség a saját múltunkhoz er?sebb és határozottabb kellett, hogy legyen, mint a jogos hangoskodó követelések és a többi sürgető ügyes-bajos dolgok. Azok számára, akik "megváltottak" - engedjétek meg, hogy ezt a kifejezést használjam - ez kétségkívül katalizátora volt az alapvető magatartásuknak: hűség a saját múltunkhoz.

A hűség a saját múltunkhoz két fontos tényezőt vont maga után az ő megfontolásuk szemszögéből.

a) Az első tényezőt a lapon "Misztérium"-nak neveztük. A hűség a saját múltunkhoz nem fideizmusból[g], sem "fidelizmus"[h]-ból történt; ez volt a mi hűségünk a saját múltunkhoz, amennyiben egyszerűen tudomásunkra hozta, hogy a vallási dimenzió belevésődött az emberi létbe és az emberi történelembe. A vallási dimenzió az ember életében és történetében jelenti a Misztérium felbukkanását az esetleges létben[i], amelyben élek. Az általam megélt valóságban felbukkanó Misztériumot Krisztusnak hívják, aki aztán a történelem folytonosságában "Egyház" lesz. Ez azonnal világos lett.

b) A múlthoz való ragaszkodásunk második tényezője volt az őszinteség és a következetesség a értékelés és a bizalom tekintetében. Ezért az, hogy személyem a tekintélyt támogatta, az újrafelfedezés, a csupasz elemi felfedezés, rendkívüli fontossággal bírt a tekintélyi működésen alapuló történelemben. Egyébként éppen a tekintély garantálja a titokzatos beteljesedés tiszteletét és kihasználását.

Mindenesetre a megváltott ember a saját múltjához való hűsége miatt üdvözül, amennyiben világos lett – mondhatni, kizárólag – a vallási dimenzió súlya, amely megjelent egy konkrét időpillanatban, ezért a Misztérium megjelenése meghatározó tényezője lett az esetleges emberi létnek és másodsorban a hitelesség hű és világos újrafelfedezése által, amit a tekintélynek, a tekintély történelmi működésének nyújtunk.

Különböző formában hosszú ideig megmaradt ez a helyzet, mintegy konzerválódott az éretlenség határain belül a hiányosság miatt, tapasztalatunk fejlődése folytán, annak felfedezése nyomán, ami az elmúlt két évet jellemezte és amely a - Péguy Központban elhangzott - „kereszt-feltámadás” dialektikából indult ki. De az a határozott pont, amelyben a mobilizáló tényező megszületett szétfeszítve az éretlenség korlátait, két év óta az „öntudat” felidézése volt. Akkor még nem érkezett el a megfelelő idő, ezért volt tapasztalható valamiféle merevség az éretlenség határain belül, amely kedvezett a formákhoz való mechanikus ragaszkodásnak. Ezért hordoztak hosszú ideig – különösen a nevelés szintjén – konformizmust, formalizmust, és bizonyos ürességet, amelynek következményeit kétség kívül csak most, 1972 értelmében, csak most tudjuk elkezdeni elhárítani, amennyiben valóban legyőzzük az éretlenséget magunkban.

Éppen az öntudat hiánya, annak a tudatnak a hiánya, hogy mi történt Krisztus és köztem, amely – ha az egész világ, beleértve a világ klérusát is, megváltozna – el nem mozdítana engem, mert ez már én magam vagyok, tény, amely meghatározza a testemet, a csontjaimat, a lelkemet, az egész létezésemet: új teremtmény lettem – ennek a tudatnak a hiánya okozta a lemaradást mind az egyetemen az első években, mind az iskolában sokáig (ma is okozza egyes rétegekben), de néhány hónapja – legalábbis ebből a szemszögből - megváltozott a klíma, azzel a kisebbrendűségi érzéssel, amely sokakat meggyőz arról, hogy máshová menjenek, és amely belevésődött azok testébe is, akik hűek maradtak múltunkhoz, belerögződve a mozgalmakba, a beszédmódba, felajánlásukat formalizálva, mechanizálva, vagyis összességében semmit sem hoztak létre.

Ezek a megjegyzések általános jellegűek, mert nem minden volt így. Figyeljétek, hogy például egy akkori dokumentumban, amit a mi egyetemistáink szerkesztettek, micsoda kristálytisztaság tárul fel, habár nem éltek még a mi közösségeink légkörében: „a kiindulópont az legyen, hogy a szolidaritás és a már létező csoportok egyetemi szinten ne az által nyerjenek igazolást, hogy mit kell tenni vagy mondani, hanem teremtsenek alkalmat a megtérésre mindenki számára, legyen a remény helye a közösségnek csakúgy, mint személyes tudatosodás”. Máskülönben: „mindenekelőtt a megismerés módja maga az új élet, amelyet mi kaptunk. Nem állítunk szembe semmilyen elméletet, amely érthetőbb, emberibb volna annál, mint amit az Ifjúsági Mozgalom vall: állítsunk szembe egy másfajta életet, amelyből kiindulva más módon ismerhetünk meg [ez így tökéletes!], és ez lesz az alapja a megismerésünknek. De általánosságban inkább mondhatni, hogy a hétköznapi tapasztalatunk közösségi élet, ami annyit jelent, mint jelenvalóvá tenni azt, hogy a világban van egy kivételes hely, ahol Isten hatalmassága rejtőzik. Az a Tény, hogy létezünk, nem vezethető vissza semmilyen történelmi elméletre, ugyanakkor látható, megtapintható olyannyira, hogy mi elsőként lepődünk meg”. Persze, tapintható az egyházban, a szentségekben – az Eucharisztiában például -, de lehetetlen, hogy valaki ne értse meg, hogy az egész keresztény lét feszültsége abban áll, hogy ezt a Tényt láthatóvá, érzékelhetővé kell tenni az egyetemen és a munkában.

Továbbá: „a kérdés, amit egyetemi életünk felvet ’általános kételkedés’, ’forradalom’, ’antiimperialista harc’, ’osztályharc’ kategóriáiban gyökeresebb és alapvetőbb: annyit jelent, mint tanúságot tenni a hitnek egy dimenziójáról, és az élő közösség tudatáról, amely politikai téren akadályt jelent, amelyen belül az Ifjúsági Mozgalom abszolutizálja magát, ezzel kizárja magát a világnak minden más látásmódjából. A társadalmi elidegenedésnek nincs módjában befolyásolni az ajándék ingyenességét, amely az ember számára a Magasságból való újjászületés lehetőségét jelenti”. Vannak nagyon tiszta mondatok, a legtisztább tudat kifejeződései egészen addig, akkor is, ha – mindnyájan észre vesszük – még csak távoli pirkadat, alig alkotott formát néhány mondatban, pozitív szemlélete a következményeknek, a választásnak a mentalitás és a világias elmélet között. Nincs még itt, de – íme, mennyire fontos – ez az odavezető út.

Az, ami megőrizte számunkra reménységünk folytonosságát, csak tévelygés által, ami lebénított minket, zavaros éveken át, kisebbrendűségi érzés által, formaságok mechanikus követésével, és korábbi évek tetteinek ismételgetésével, szinte ifjúkori lázadással a tekintély szerepe ellen; ez tette lehetővé, hogy a tél után visszatérjen a tavasz, és a növekedés folytatódjon, ez volt a hűség saját múltunkhoz. Ismeretelméletileg, módszertanilag – ismeretelméleti és gyakorlati szempontból – ez minden.

A mi parányi esetlegességünkben, a mi múlékony történelmi próbálkozásunkban hasonlóan ismétlődik az, ami az Egyház által történik a világtörténelemben: hűség a hagyományhoz, amely az Egyházat gyógyító erővé, világszabadítóvá teszi. Nem lehet másként: hűség saját múltunkhoz. Persze, az eleven ember hűsége, nem a tunya emberé. Ez csak feltételesen adott. Sértés volna, ha ezt nem feltételeznénk magunkról: ez az élő ember hűsége, aki érzékeny kora problémáira, aki latba veti értelmét, felhasznál mindent, mint a jó családapa, aki kincstárából elővesz újat és régit egyaránt . Ki az, aki fél ettől? Ki nem tudja ezeket? A probléma azonban a különleges forma, az öntudat, a személyiség, aki természetének megfelelően a krisztusi Eseményből kifolyólag magához vonz mindenkit, és ez által teljesíti feladatát a múlthoz való hűségben, tapasztalatunk történetéhez kapcsolódó hűségben: ez az egészséges módszertan legátfogóbb összetett formája, akár ismeretelméleti szempontból, a megismerés szemszögéből, akár gyakorlati szempontból. Ez tartott meg bennünket.

És így szinte előre nem látható módon, az utóbbi két évben (a dolog ’68-ban történt: tehát négy évet fog át, de az előzmények a Tanuló Ifjúságban legalább két, három év óta súlyosak voltak: törtetés, a kulturális fejlődés hiánya, stb.) történt a változás. Melyikünk nem érzi, mennyire távol messze vannak ezek a vádak: az a vád, hogy hatni nem akarunk a világra, hogy nem akarunk részt venni a világ problémáiban – annak ellenére, hogy még érezzük eltévelyedésünket, annyiféle zavar van köztünk? Erre gondoltam, amikor beszámolót olvastam a minap a cagliari[j] egyetemista csoportunk kulturális tevékenységéről. Meghatottan olvastam, mert arra gondoltam: vajon mikor keletkezett ez a dolog? Ez kész csoda! Ez a két év munkája nyomán kivirágzott csoda. A jelenlegi bizonytalan helyzetben a rendszertelen, csekély segítség, amit kapnak; micsoda állhatatosság, micsoda kiegyensúlyozottság, micsoda fényes jövő, merném mondani: micsoda vakmerő kihívás! Egyszerűen tényleg folytatnunk kell hűségben a múltunkhoz, tapasztalatunkhoz, mint kulturális és politikai elköteleződésünk pecsétjéhez.

A tényezők, a humusz, a nyirok a jelenünk számára, jelenünk arculata számára, vagyis együttműködési képesség, amit jelenlétünk ad a világnak, ezeket csak emlékezetünkben találjuk meg: egyedül! Amilyen mértékben emlékezünk, vagyis amilyen mértékben a Misztérium értelme és a tekintély értelme tényleg két döntő tényező (az egyik az ideális, fogalmi, tudati, a másik praktikus, konkrét módszertani), amilyen mértékben élő emlékezetté válunk, oly mértékben leszünk igazán családapák a világ családja számára, akik elővesznek kincseskamrájukból újat és régit egyaránt: egyetlen hajszál sem vész el a világ fejéről, egyetlen liliom sem pusztul el a világ mezejéről, egyetlen virágocska sem a világ mezejéről, miként nem tűnik el Krisztus szeme elől sem. De az emlékezet jelenti, hogy le kell győznünk éretlenségünket, azt a merevséget, amely belül mintegy jégbe fagyva fogva tart minket. Vigyázzatok, hogy a meleg, amely megtöri a jeget, az erő, amely felszakítja a jeget, a meleg, amely kiszabadít, nem súgja meg, mit kell tenni, hanem megtérést jelent annak minden formájában.

„Comunione e Liberazione” valóban az a forma, amely tömören meghatározza az egész fejlődést, történetünk utolsó állomása: „comunione”[k] és „liberazione”[l], valóban ez legyen a szándékunk, mert még nem értük el. Valójában még csak csírájában létezik legtöbbünkben: és itt nem a három elemit végzett munkásokra gondolok, hanem az egyetemi professzorokra. Még csak csírájában él bennünk, moralizáló, aktivista vagy túlzó esztétikai felhangokkal tarkítva.

Igazi problémánk, hogyan kerüljünk ki az éretlenségből. De remélem, hogy legalább egy ember közülünk gondol ebben a pillanatban a marrone-könyv kezdőfeltételére. Mert ezt zárójelben mondom, és különösképpen értem ez alatt Isten népének „írástudóit” és „farizeusait”, akiknek – mondhatni karizmaként, vagy az idő birokosaiként - leginkább megadatott, hogy a kutatást vezessék, az érdeklődést felkeltsék és a kultúrát kifejezésre juttassák: nem tudom, hogy valójában ők tanúskodnak-e rólunk!

Minden esetre a módszereink a hűség az eddig tapasztaltakhoz. Nem tudom, van-e köztünk, aki e pillanatban emlékszik arra, ami az előzményben szerepel: hogy a kereszténység nem cselekedeteink következtében, hanem Isten kegyelme által terjed a világban. Tehát kijutni az éretlenségből, éretté lenni a lélek ajándéka bennünk. Erre emlékezzünk! És A Szentlélek oda szállt le, ahol mindnyájan összegyűltek az Utolsó Vacsora termében ott, ahol mindnyájan összegyűltek. A Szentlélek leszáll a mi közösségünkre. Ezért például a beiktatás a kulturális kifejeződés eredménye, de mielőtt a kulturális kifejeződés eredménye lenne, tendenciájában a kulturális kifejeződés előzménye. Valóban, a bennünk levő érettség alapvető törekvésként fejeződik ki, szenvedélyként, hogy az élő Isten Egyháza láthatóan ott van, ahol mi vagyunk, ennélfogva a keresztény közösség is ott épül, ahol mi vagyunk, és mindenütt vagyunk, hogy az „új személy”, az „egyes személy” – miként Szent Pál mondja - „akiben nincs többé férfi vagy nő, görög vagy barbár, jobboldali vagy baloldali”, („ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban”), akár a kollégiumban tevékenykedtek, akár az egyetemen, akár dolgoztok, akár a plébániát látjátok el, akár a világ javára tesztek. Ti vagytok a megtestesült jelenlét!

De a megtestesülés logikája, vagyis a küldetés logikája bennünk lakozik, mert a megtestesülés a világban az érdekeltségek, a világon való segítőkészség, a valódi együttműködés a tekintélyellenesség leépítése értelmében, amely a világban tapasztalható, csupán fényudvara, elkerülhetetlen következménye a problémáknak, a világ követeléseinek, a testnek és a csontoknak, a világnak, az életnek, ahogyan azt keresztény közösségként éljük meg, megtérve, hit-fogalmakben kifejezve. A megtestesülés nem törődik szakszervezettel, gyárral vagy egyetemmel. A megtestesülés, vagyis küldetés annyi, mint megélni a közösséget az egyetemen, a gyárban, stb. Nem törődik ezzel, vagy azzal a kulturális vagy gyakorlati vagy szociálpolitikai problémával, hanem törekszik emberségünknek közösségként való teljes megélésére.

A világ elfogadása a földrengéseivel együtt Istennek a tekintélyre és igaz életre való figyelmeztetésének eszköze mindenki számára, de különösképpen a keresztény számára, aki őrködik a világ fölött. Hitelesség, a hitelesség követelménye: ez az érték az akkori szívekben volt, mint „lázadás” (gondoljunk jelenlétünkre az Egyházban: értitek, hogy minket akkor ellenségként kezeltek? Mi a többiek számára bizonyos mértékig a ’68-as jelenség része voltunk: ellenségek. És valóban, van bennünk valamiféle vágy a hitelességre, amely bennünket a plébániákra és egyházmegyékbe visz!). De ezt a tekintélyt követtük, amikor megtagadtuk a múltat, mint váratlan kitörést, mint kitörést: az „újat” hirtelen, előzetes kapcsolódások nélkül akartuk.

Másodsorban azzal szemben, ami a világban normális esetben történik, egy kicsit eltévedtnek éreztük magunkat kisebbrendűségi komplexussal, mert a mi érettség felé vezető utunk hosszú lett: a teljes érettségünket az Apokalipszis végére érjük el. Az Egyház történetében, majd amikor a keresztényekben többé nem lesz meg ez a kisebbrendűségi komplexus, ugyan hányszor élték már át a félreértéseket a világ részéről (az Emberiségről ez után szólok)? Aquinói Szt. Tamásban olyan csodálatos kegyelmet kaptunk, melyet Isten a történelemben nem szükségképpen ad, vagyis tetszése szerint. Alapvetően mint törvényt, nem tudjuk elkerülni ezt a tévedést. „A világ nevet majd, de ti sírni fogtok. A világ nevet majd rajtatok” . Ez az üldözés koncepciója. Vigyázzatok, mert a világ a mi üldözésünkhöz tőlünk, a mi életünkben kapja meg a kedvező lökést. A világ megbotránkozik bennünk, és igaza van a mechanikus kezdeményezés szempontjából. Az üldözésnek mindig optimális kezdeti lökést ad a mi magatartásunk, ezért ebben a tévelygésben a tudatunk sincs helyén. Nem mondhatjuk: „Tiszta vagyok, ezért félek”; „Bűnös vagyok”, ezt kell mondanunk az eltévelyedésben.

Ebben a tévelygésben a vízválasztó a következő: aki hűséges marad saját múltjához, azon meglátszik, aki viszont türelmetlenségből Júdás éneke szerint, mivel az ígéret – amint jelenleg értik – nem felel meg a sürgetésnek, kölcsönveszi a világtól azt, ami kielégíti azt, és méltónak mondja magát az életre, kölcsönveszi a világtól a történelem jelentését; és ha megtartja a régit, ha megtartja a hitet, eszkatológikus módon tartja meg, távoli pontként, különös cselekmények kiséretében (papok az egyházban, a szentségek vallása). A cselekedetek szintjén maradva, a krisztusi esemény energiája erejét veszti: „Legyél jó, érdeklődj a világ folyása iránt”, figyelmeztetés cselekvésre, üres moralizálásra, és ennyi. Aki a tévelygéssel szemben hű marad a saját múltjához, hosszabb-rövidebb ideig vértanúságban lesz része, miközben megérti, hogy mit kellene tennie de nem tud mit tenni, ezért egyrészt kineveti a világ és rugdossa őt, másrészt belülről hitkételyei támadnak, miért kell neki küzdeni mindenki ellen, minden téren. És valóban, ez a próbatétel. Többé-kevésbé mindig így lesz, mihelyt képmutatóként visszavonulunk az harangtoronyba, vagy kiscsoportunkba éretlenségünk következtében.

Ezért rendkívül fontos, hogy a saját tapasztalatunkhoz és a múltunkhoz való hűségünk ismérve legyen az éretlenségünk kiküszöbölése. Az összes nehézség abban áll, hogy egyoldalúan fogjuk fel a Comunione e Liberazione problémáját a gyárakban, az egyetemen, a saját plébániai csoport vagy baráti családok saját kiscsoportjában, mi egyebet gondoltok erről, mint éretlenséget! Ezért a személy (öntudat) is, és a krisztusi Esemény is egy. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy én a plébániát választom. És Isten az, aki helyetted választ, amikor dolgozni, amikor egyetemre mégy, ez olyan, mint a harangtorony alatt! És amikor munkából haza mégy, miután csatátáztál a szakszervezetben, a szakszervezeti munkában, ez egy más környezet és energiád és időd mértékében itt is meg kell élned a közösség misztériumát.

Éretlenség. Másrészt tehát, akik a hagyományhoz való hűségüket megszakítják és reményüket - miként a próféta mondta - kocsikba és lovakba, az egyiptomikkal kötött szövetségbe fektetik (és nem mondják, hogy felbontják a Jahvéval kötött szövetséget, de megszegik, amikor lepaktálnak az egyiptomiakkal és Isten azt mondja erre; ld. Izaiás első fejezeteit, vagy a 30-31 fejezeteket), azok magukévá teszik az aktivitást, a feltétlen törtetést. Van-e világiasabb ismertetőjegy ennél? „Álkrisztusok, álpróféták támadnak, akik nagy dolgokat művelnek, hogy így az egész világot elámítsák, ez által a szeretet sokakban elhamvad.” Mi a szeretet? A Krisztusba vetett hit, életünket Krisztushoz kapcsolni, elismerni Krisztust, és ezek után elismerni a közösséget. Ez a szeretet. Minthogy egyesek igen nagy dolgokat művelnek, a közösség félreismerhető, amikor törtetni kezd. Ettől kezdve a krisztusi Esemény, a hit kulturális léptékkel, kulturális kifejeződéssel nem adható át. Ezért a teljes visszautasítása az Istennel való együttműködésnek a világban minden munkát a Szentlélekre hárítani, közömbösnek lenni az iránt, hogy Egyháza fennmarad-e a történelemben. Nem együttműködni, röviden annyi, mint érvényre juttatni a világot az Egyházban. Hogyan is mondjam: az Egyház állhatatos, mert vele van a Szentlélek; akkor is, ha én érdektelen vagyok iránta, ugyanúgy halad előre. A múlthoz való hűségünk tekintetében két súlypont merül fel. Az egyik kulturális: a Misztérium felbukkanása, ahogyan elképzeljük, elemezzük, fogalmiasítjuk, a Misztérium felbukkanása a kulturális kifejeződésben, módszertanilag tekintve. Ez a nehéz dolog, ez bennünk az éretlenség, mert még mindig evilági módon gondolkodunk, ami a kulturális önkifejeződésünket illeti (legalábbis tendeciájában ez marad). De a Misztérium nem „a misztérium”; hanem „Isten”, azaz Krisztus és az Egyház. A súlypont tehát a keresztény közösség, a szövetség misztériuma, a közös együttlét (communio=közösség, részesedés valamiben), döntő tényező, módszertanilag saját gondolkodásmód, saját kultúra. Ez az a pont. A másik súlypont az akadály, a mi önszeretetünk. Az első nehézség a metanoia[m], mint kultúra, a második nehézség a metanoia[n] erkölcsi jellege, mondhatni az önszeretetünk eltompulását, a tekintély elismerését, a tekintély működésének elismerését jelenti.

Olasz nyelvből fordította: Széna János

[1]v.ö. Mt 24,11-12
[2]Lk 8,10
[3]Lk 8,8
[4]Mt 3,12; Lk 3,17
[5]Lk 22,42
[6]Jn 19,30
[7]C.Chieffo, Júdás monológa, énekekben, Cooperativa Editoriale Nuovo Mondo, 2002. Milánó, 205.o.
[8]Ap.Csel 3,19
[9]Mt 28,20
[10]v.ö. L.Giussani, "A keresztény módszertani megjegyzések" az Út az igazság megtapasztalásához könyvében
[11]v.ö. L.Giussani, "A keresztény tapasztalat nyomai", u.o. 83-125.o.
[12]v.ö. L.Giussani, "Tanuló ifjúság: reflexiók a tapasztalásról", u.o. 21-80.o.
[13]J.M. González Ruiz: A kereszténység nem humanizmus… megjegyzések egy világi teológiához, Cittadella, Assisi 1968
[14]v.ö. Mk 8,11
[15]ld. 7.megjegyzés

[a]Scuola quadri az eredeti megnevezés
[b]Közösség irodalma
[c]Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát. /Internacionálé/ (ford.megj.)
[d]Protagorastól (Kr.e. 481-411) származik a Homo mensura elv, mely szerint minden dolog mértéke az ember és csak azt fogadhatjuk el igaznak, amit érzékeinkkel fel tudunk fogni. (ford.megj.)
[e]Gioventu Studentesca (ford.megj)
[f]Gioventu Lavoratrice (ford.megj)
[g]A hitet többre becsüli a tudománynál (Idegen Szavak Szótára) (ford.megj.)
[h]hűséget többre becsüli a kicsapongásnál (Idegen Szavak Szótára) (ford.megj.)
[i]"esse contingens" az "esse subsistens"-sel szemben (ford.megj.)
[j]olasz város Dél-Szardíniában (ford.megj)
[k]Közösség, Szentáldozás (ford.megj)
[l](Fel/Ki/Meg)szabad[ít/ul]ás (ford.megj)
[m]μετανοείν = életet megváltoztatni, megtérni (ford.megj)
[n]eschaton a helyes kifejezés rá (ford.megj)