A Szentatya levele a világ püspökeinek
XVI. Benedek pápa levélben fordult a Katolikus Egyház püspökeihez március 10-én a Lefebvre érsek által felszentelt négy püspök közelmúltban feloldott kiközösítésével kapcsolatban. Az alábbiakban ezt a levelet adjuk közre.
Kedves Testvéreim a püspöki szolgálatban!
A Lefebvre érsek által 1988-ban, a Szentszék megbízása nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének feloldása több okból rég nem látott heves vitához vezetett a Katolikus Egyházon belül és kívül. Sok püspök érzett tanácstalanságot e váratlan esemény miatt, amelyet nehéz volt pozitívan szemlélni az egyház mai ügyeinek és feladatainak fényében. Még ha sok püspökben és a hívek sokaságában meg is volt alapjaiban a szándék, hogy pozitívan fogadja a pápa törekvését a kiengesztelodésre, felmerült a kérdés, hogy egy ilyen gesztus ténylegesen a mai hitélet sürgeto kérdései közé tartozik-e. Viszont néhány csoport nyíltan megvádolta a pápát, hogy vissza akar térni a Zsinat elotti idokre, és ennek eredményeként tiltakozások lavináját indították el, amelyek keserusége mélyebb, már meglévo sebekre derített fényt. Így kötelességemnek érzem, kedves Püspök Testvéreim, hogy tisztázó szándékkal hozzátok forduljak, és ezzel segítsem megérteni azokat az indítékokat, amelyek engem és az illetékes szentszéki hivatalokat ezen lépés megtételéhez vezettek. Remélem, hogy ezzel elosegítem a békét az Egyházban.
Elore nem látható szerencsétlenség volt számomra az a tény, hogy a Williamson-ügy felülkerekedett a kiközösítés feloldásán. Az irgalmasság tapintatos gesztusa négy érvényesen, de nem megengedetten felszentelt püspök felé hirtelen valami egészen másnak tunt fel: a keresztények és zsidók közti kiengesztelodés megtagadásaként és ezáltal elfordulásként attól az úttól, amelyet ebben a kérdésben a Zsinat az Egyház számára kijelölt. Így a felhívás egy elszakadóban lévo egyházi csoporttal való kiengesztelodésre az ellenkezojére fordul: látszólagos visszalépéssé a keresztények és zsidók közti kiengesztelodés Zsinat óta megtett minden eddigi lépéséhez képest, amelyeket személyes teológusi munkám során is kezdettol fogva osztottam és támogattam. Mélységesen sajnálom, hogy e két ellentétes folyamat egybeesése egy pillanatra megzavarta a békét a keresztények és zsidók között éppúgy, mint az Egyházon belül. Tájékoztattak arról, hogy az interneten elérheto információk figyelése lehetové tette volna, hogy idoben észleljük a problémát. Tanulság számomra, hogy a jövoben a Szentszék nagyobb figyelmet kell, hogy szenteljen ezekre a hírforrásokra. Szomorúsággal töltött el az a tény, hogy még katolikusok is, akik alaposabban ismerhették volna a helyzetet, úgy gondolták, hogy nyílt ellenérzéssel kell támadniuk engem. Pontosan emiatt méginkább hálás vagyok zsidó barátainknak, akik segítségemre voltak, hogy a félreértés gyorsan tisztázódjon és helyreálljon a baráti és bizalmi viszony, amely, mint II. János Pál pápa idején, az én pápaságom alatt is folyamatosan fennállt és Istennek hála továbbra is tart.
Egy másik hiba, amelyet oszintén sajnálok, hogy a 2009. január 21-i intézkedés nyilvánosságra hozatalakor nem lett elég világosan tisztázva és megmagyarázva annak hatása és határai. A kiközösítés személyekre és nem intézményekre vonatkozik. A pápai megbízás nélküli püspökszentelés az egyházszakadás veszélyét hordozza, mivel veszélyezteti a püspökök testülete és a pápa közti egységet. Következésképpen az Egyháznak a legsúlyosabb büntetéssel – a kiközösítéssel – kell válaszolnia annak érdekében, hogy ezáltal a megbüntetett személyeket megbánásra és az egységhez való visszatérésre szólítsa fel. Húsz évvel a szentelés után ez a cél sajnálatosan még nem valósult meg. A kiközösítés feloldásának ugyanaz a célja, mint amit egykor a büntetés szolgált: nevezetesen, hogy még egyszer visszatérésre hívja a négy püspököt. Ezt a gesztust az tette lehetové, hogy az érintett felek elviekben elismerték a pápát és pásztori hatalmát, jóllehet az o, illetve a Zsinat hitelvi joghatóságával szemben bizonyos fenntartásokkal viseltetnek. Most visszatérek a személyek és intézmények közti különbségekre. A kiközösítés feloldása egyházfegyelmi intézkedés volt: a személyek felszabadítása a legsúlyosabb egyházi büntetés lelki terhe alól. Különbséget kell tenni a fegyelmi és a hitelvi kérdések között. Az a tény, hogy a Szent X. Piusz Testvériség nem rendelkezik jogi státusszal az Egyházban, végso soron nem fegyelmi, hanem doktrinális okokból származik. Mindaddig, amíg a testvériségnek nincs jogi státusza az Egyházban, szolgálattevoi sem láthatnak el jogszeruen szolgálatot az Egyházban. Különbséget kell tehát tenni a személyekre vonatkozó fegyelmi kérdés, valamint a szolgálatokra és az intézményekre vonatkozó tanbeli kérdés között. Annak érdekében, hogy egyértelmu legyen, ismétlem: mindaddig, amíg a doktrinális kérdések nem tisztázódnak, a Testvériségnek nincs jogi státusza az Egyházban, és lelkipásztorai – még ha fel is lettek oldva az egyházi büntetés alól – jogszeruen semmiféle szolgálatot nem gyakorolhatnak az Egyházban.
Ebbol a helyzetbol kifolyólag az a szándékom, hogy az Ecclesia Dei Pápai Bizottságot – azt a testületet, amely 1988 óta illetékes azoknak a közösségeknek és személyeknek az ügyében, akik a Szent X. Piusz Testvériségbol vagy hasonló csoportokból szeretnének visszatérni a pápával való teljes közösségbe – a Hittani Kongregációhoz csatoljam. Ezzel egyértelmuvé válik, hogy a nevezett problémák lényegét tekintve hittani természetuek és elsosorban a II. Vatikáni Zsinat és az azt követo pápai tanítóhivatal elfogadásával kapcsolatosak. A kollegiális testületek, amelyekkel a kongregáció a felmerülo kérdéseket tanulmányozza (különösen a szokásos szerdai bíborosi találkozók és az évenkénti vagy kétévenkénti plenáris ülések keretében), biztosítják, hogy a különbözo kongregációk prefektusai és a világ püspökeinek képviseloi részt vegyenek a döntéshozatalban. Az Egyház tanítóhivatalát nem lehet befagyasztani 1962-nél, ezt tisztán kell látnia a Testvériségnek. Ám némelyeket, akik magukat a Zsinat nagy védelmezoinek tartják, szintén emlékeztetni kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat magában hordozza az Egyház teljes doktrinális történelmét. Bárkinek, aki engedelmes óhajt lenni a Zsinathoz, el kell fogadnia az évszázadok során vallott hitet és nem vághatja el a gyökeret, amelyrol a fa táplálkozik.
Remélem, kedves Püspök Testvérek, hogy ezzel világossá vált a 2009. január 21-i rendelkezés pozitív jelentése és egyben annak határai is. Egy kérdés azonban továbbra is megmarad: Szükség volt-e erre az intézkedésre? Valóban elsobbséget kellett élveznie? Más kérdések nem voltak esetleg sokkal fontosabbak? Természetesen léteznek sokkal jelentosebb és sürgosebb problémák. Úgy gondolom, hogy egyértelmuen megfogalmaztam pápaságom elsodleges feladatait szolgálatom kezdetén elmondott beszédeimben. Mindaz, amit akkor mondtam, változatlanul vezérfonalam. Péter utódjának legfobb feladatát az Úr az utolsó vacsora termében félreérthetetlenül kijelölte: „…te erosíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,32). Péter maga is újra megfogalmazza ezt elso levelében: „…legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,15). Napjainkban, amikor a világ nagy részén fennáll annak veszélye, hogy kialszik a hit, mint a láng, amelyet nem táplál semmi, mindent felülmúló feladat megjeleníteni Istent e világban, és megmutatni az embereknek az Istenhez vezeto utat. Nem bármilyen istenhez, hanem ahhoz az Istenhez, aki a Sínai-hegyen beszélt, Istenhez, akinek arcát a végsokig kitartó szeretetben (vö. Jn 13,1), a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban ismerjük fel. E pillanatban történelmünk valódi problémája, hogy Isten eltunoben van az emberiség látóhatáráról, és az Istentol fakadó fény halványulásával az emberiség irányvesztetté válik, aminek romboló hatása egyre nyilvánvalóbb.
Elvezetni az embereket Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki a Bibliában szól hozzánk: ez ma az Egyház és Péter utódának legfobb és legalapvetobb feladata. Ennek logikus következménye, hogy szívünkön kell viselnünk a hívok egységét. Az o megosztottságuk, a köztük lévo ellentétek ugyanis megkérdojelezik annak hitelességét, amit Istenrol mondanak. Ennélfogva legfobb feladatunk része, hogy elomozdítsuk a keresztények közös – ökumenikus – tanúságtételét hitükrol. Emellett mindazoknak, akik hisznek Istenben, közösen kell törekedniük a békére, próbálva közelebb kerülni egymáshoz, és együtt haladni a Fény forrása felé, még ha istenképük különbözo is – ez a vallások közti párbeszéd. Aki hirdeti, hogy Isten maga a végsokig kitartó szeretet, annak tanúságot kell tennie a szeretetrol: a szenvedokkel való törodésben, a gyulölet és ellenségeskedés elutasításával – ez a keresztény hit társadalmi dimenziója, amelyrol Deus caritas est kezdetu enciklikámban szóltam.
Ha a hitért, a reményért és a szeretetért való fáradságos munkálkodás ma (és különféle formában mindig) az Egyház elsodleges feladata a világban, akkor ennek részét képezik a kiengesztelodés kisebb és nem oly kis cselekedetei is. Azt, hogy a kinyújtott kéz e csendes gesztusa ily nagy felhördülést váltott ki és a kiengesztelodés ellentétévé vált, tudomásul kell vennünk. De most azt kérdem: valóban helytelen volt és az-e most ebben az esetben is elébe menni egy testvérnek, akinek „valami panasza van ellened” (vö. Mt 5,23-tól), hogy a kiengesztelodést keressük? Nem kellene talán a civil társadalomnak is megpróbálni elébe menni a szélsoséges csoportoknak és visszavezetni a hozzájuk tartozókat – amennyire csak lehetséges – a társadalmi élet jelenlegi formájába, és ezáltal megóvni oket az elszigetelodéstol és annak minden következményétol? Teljesen hibás lenne azon munkálkodnunk, hogy feloldjuk konokságukat és szuklátóköruségüket, s közösen helyet készítsünk annak, ami bennük a közösség szempontjából pozitív és visszanyerheto? Én magam láttam az 1988-as évet követoen, hogyan változtatta meg a Rómától korábban elszakadt közösségek visszatérése belso légkörüket, láttam, ahogy visszatérésük a nagy és teljes, közös Egyházba lehetové tette számukra, hogy kimozduljanak egyoldalú helyzetükbol és feloldódjanak a velük szembeni a merevségek, s így mindenki számára láthatóvá váljanak pozitív tulajdonságaik. Lehetünk-e teljesen közönyösek egy közösséggel szemben, amelynek 491 papja, 215 szeminaristája, 6 szemináriuma, 88 iskolája, 2 egyetemi szintu intézménye, 117 szerzetestestvére, 164 szerzetesnovére és több ezer világi híve van? Talán nyugodtan hagynunk kellene, hogy távolabb sodródjanak az Egyháztól? A 491 papra gondolok. Nem ismerhetjük motivációik összetettségét. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a papságot választották volna, különbözo eltorzult és beteg elemek ellenére, ha nem szerették volna Krisztust és nem lenne bennük a vágy, hogy hirdessék ot és vele együtt az élo Istent. Kizárhatjuk-e oket egyszeruen, mint egy radikális peremcsoport képviseloit a kiengesztelodésért és egységért végzett törekvéseinkbol? Hová vezetne ez?
Bizonyos, hogy régóta és ezen konkrét alkalommal ismét sok nemkívánatos dolgot hallhattunk e közösség néhány képviselojétol – gogöt, tudálékosságot, egyoldalú képzetekhez való ragaszkodást stb. Az igazat megvallva hozzá kell tennem, hogy a hála számos megindító tanúbizonyságát is tapasztalhattam, amelyek egyértelmuen a szívek nyitottságát bizonyították. Nem kellene a nagy Egyháznak nagylelkunek is lennie, távlatainak és a neki adott ígéretnek az ismeretében? Nem kellene jó nevelokként képesnek lennünk eltekinteni bizonyos hibáktól és megragadni minden alkalmat, hogy szélesebb távlatokat nyissunk? És nem kellene beismernünk, hogy az Egyház körein belül is hallhatunk olykor hamis hangokat? Idonként úgy tunik, hogy a társadalomnak szüksége van legalább egy olyan csoportra, amellyel szemben egyáltalán nem toleráns, amelyet nyugodtan támadhat és gyulölhet. S ha valaki közeledni mer hozzájuk – ebben az esetben a pápa –, o is elveszíti a toleranciához való jogát, ot is gyulölni lehet, kétségek és korlátok nélkül.
Kedves Püspök Testvérek, azokban a napokban, amikor felmerült bennem e levél megírásának gondolata, történetesen a Római Szemináriumban tett látogatásomkor, a Galatákhoz írt levél egy részletét (5,13-15) kellett magyaráznom és értelmeznem. Meglepodve tapasztaltam, hogy ez a szakasz mennyire egyértelmuen a mostani helyzetrol szól: „…ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. De ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást!” Mindig úgy tekintettem ezekre a szavakra, mint Szent Pál egyik retorikai túlzására. Bizonyos mértékig így is van. De be kell látnunk, hogy ez a „marás és rágás” sajnos ma is létezik az Egyházban mint a rosszul értelmezett szabadság kifejezése. Meg kell lepodnünk talán azon, hogy nem vagyunk jobbak a galatáknál? Vagy legalábbis ugyanazon kísértések fenyegetnek minket? S hogy mindig újra meg kell tanulnunk, hogy helyesen éljünk szabadságunkkal? S hogy mindig újra meg kell tanulnunk elsodleges feladatunkat, a szeretetet? Azon a napon, amikor errol beszéltem a Nagyszemináriumban, Rómában a Madonna della Fiducia (Máriának, a Bizalom Édesanyjának) ünnepét ültük. S így is van: Mária bizalomra tanít minket. Fiához vezet minket, akibe mindannyian bizalmunkat helyezhetjük. O vezet majd minket – még a zavaros idokben is. Szeretném kifejezni szívbol jövo hálámat annak a számos püspöknek, akik az elmúlt idoben megindító jelét adták bizalmuknak és szeretetüknek, s mindenekelott imáikról biztosítottak. Hálával tartozom azoknak a híveknek is, akik ezekben a napokban tanúságot tettek Szent Péter utódához való szilárd huségükrol. Az Úr védelmezzen mindnyájunkat és vezesse lépteinket a béke útján. Ez az imádság tör fel szívembol most, a nagyböjt kezdetén, abban a liturgikus idoszakban, amely különösen is a belso megtisztulást szolgálja, s amely mindannyiunkat arra hív, hogy megújuló reménnyel tekintsünk a Fényre, amely húsvétkor vár bennünket.
Különleges apostoli áldásomat adom Rátok!
Tiétek az Úrban:
XVI. Benedek pápa
Vatikán, 2009. március 10